A feleség minden reggel egy nagy zsömlét sütött kettőjüknek – ez már régi hagyomány volt számukra.
Az évforduló reggelén is így tett: miután a zsömlét kivette a sütőből, a szokásos módon félbevágta, majd megvajazta mindkét felét.
Már nyújtotta is volna a zsömle tetejét a férjének – ahogy 30 éve mindig is tette –, ám ezúttal úgy döntött, kipróbál valamit, amin már régóta rágódott magában.
„30 éve mindig ő kapta a zsömle tetejét, és nekem jutott az alja, pedig azt kevésbé szeretem. Ma másképp csinálom. Mindig is jó feleség és jó háziasszony voltam, megérdemlem, hogy most én egyem meg a finomabb részt.”
Azzal a zsömle alját férje tányérjára tette, miközben a lelkiismeretét még mindig próbálta lecsendesíteni. Egy picit meg is remegett a keze, hiszen mégiscsak egy három évtizedes hagyományt tört meg, de nem szólt semmit. Csak feszülten figyelt, hogy mi fog most történni.
Legnagyobb meglepetésére ahogy a férje meglátta, hogy a zsömle alját kapta meg, egyből felcsillant a szeme. Széles mosollyal a felesége felé fordult, majd így szólt: „Nagyon köszönöm! Csodálatos ajándékot adtál ma nekem, Édesem! 30 éve mindig a zsömle tetejét kaptam, pedig az alját sokkal jobban szeretem, csak nem akartam elenni előled, mert megérdemled, hogy a finomabb részt Te edd meg.”
Könnyen válunk a feltételezéseink rabjaivá.
Élünk a saját kis gondolatvilágunkban, és ahelyett, hogy kommunikálnánk egymással, ahelyett, hogy megbeszélnénk az érzéseinket, gondjainkat, szükségleteinket, inkább beleragadunk olyan helyzetekbe, amelyek nem tesznek boldoggá minket. Egy zsömlénél sokkal komolyabb kérdésekben is megtesszük ezt, pedig van, hogy már néhány szó is elég lenne a változáshoz. Mert a legnagyobb távolság két ember között a félreértés.
Csodálatos Hétvégét Mindenkinek!