A Nap és az Uránusz emelő kapcsolódása a tudati korlátok meghaladásának idejét ragyogja.
Érdemes odafigyelni a hirtelen bevillanó sugallatokra, a nem mindennapi ötletekre…akkor is, ha őrültségnek, ha ehetetlenségnek tűnnek.
És éberen nyitottnak lenni a váratlan helyzetekre.
Nem mindig az a legjobb megoldás, aminek a módszerét már ismerjük.
Az Uránusz az élet által érkező meglepetések képviselője.
Átírja a szabályokat.
Hiába gondoltál végig minden lehetőséget, minden eshetőséget.
Ő azt mondja, hogy van valami, amire nem is gondolsz.
Lehet ez másképp is. Lehet ezt másképp is.
Lehet, hogy nem oda érkezel, ahová elindultál.
Lehet, hogy nem azért teszel valamit, amiért eddig hitted.
Lehet, hogy a dolgok nem úgy történnek, ahogy elképzelted.
És ez nem baj.
Mert nem ez a lényeg,
hanem az, hogy újra és újra el tudd engedni a koncepcióidat, hogy ki tudj lépni vélt kereteidből, hogy ne tarthasson semmilyen elképzelés fogva,
hogy szabad légy minden elmélettől,
hogy amit valamikor beprogramoztál magadnak…ne hidd végső valóságnak.
Bármit is tudsz, bárhol is tartasz…bármennyi korlátot is tettél le, haladtál meg eddig…
ennek az útja végtelen.
A létezés(ed) végtelen.
És az elméd által megszabott keretrendszereken túl is…
valami rejtelmesen megkérdőjelezhetetlen Rend
szövi át az életed.
Botos Orsolya
Megerősítő áldás, Ács Vivien: Elsodródva
Én már nem…
akarok rohanni, elfáradtam. Nem akarok megfelelni senkinek. Nem tartozom elszámolással az életemről. Azt csinálok, amit akarok, ha én jól érzem magam, akkor nincs mit megbánnom.
Csak meg akarok állni, abbahagyni a versenyfutást az idővel. Nem sietni, nem futni, csak sétálni szeretnék.
Nem akarok azon agyalni, kinek hiányzom, ki szeret, ki nem, ki keres, ki nem, kinek számítok és kinek nem. Egy életem van, azt teszem, ami nekem jó, nem kérek a megfelelésből.
Én már nem…
Én már nem akarok válaszokat. A múltamból, az emberektől, akik cserben hagytak, akik ott hagytak, akik miatt kifordultam magamból és akik ott hagytak, és akiknek nem számítok.
Már nem keresem a miérteket. Inkább csak elfelejtem a kérdést, és azt, hogy volt.
Nem volt igazi, nem volt helyes, nem jó helyre szálltam fel, vagy csak rossz állomáson kötöttem ki, de már újra visszatértem, és saját magam vagyok.
Én már nem…
Én már nem várok, de nem is rohanok, egyszerűen csak hagyom megtörténni a dolgokat, hagyom a sorsot, hogy engedjen. Nem várok senkire, nem vesztegetem az időmet.
Én már elengedtem a múltam.
Én még nem…
Én még nem adom fel, szárnyalok. Én még élek, néha még futok, néha már nem rohanok. Csak megyek az úton, és ha kereszteződéhez érek, hagyom, hogy a szívem irányítson.
Én még igen…
Én még élek, még akarok szeretni, én még sok boldog pillanatos akarok, én még utazni vágyom, én még táncolni akarok az esőben, stoppolni akarok az országúton, elfeküdni egy virágos réten. Ölelni akarom azokat, akiket szeretek, sikítani akarok egy hullámvasúton, látni a világ csodáit, piramist látni és hegyeket mászni, új kultúrákat megismerni, én még ÉLNI akarok !
Én már nem…
Én már nem félek, nem félek az egyedülléttől, nem félek attól, hogy nem kellek, nem akarok félni attól, hogy fájni fog, én csak élek, ha kell őrülten, ha kell kockáztatva, minél több saját pillanattal, ami mind az enyém.
Nem rohanok, nem futok, vagy ha igen, néha megállok, hogy körülnézzek, van-e mellettem valaki.