Félelmek, korlátok leigázása!
Életünk összes szereplője a saját magunk által írt forgatókönyv szerint játszik,
hogy felszabadítson Csipkerózsika álmunkból, hogy ráébresszen isteni természetünkre.
Társaink felénk küldött gesztusait, lépéseit, mondatait mi teremtjük, mi idézzük, vonjuk életünkbe.
Saját filmünket vetítjük ki a környezetünkre, saját mennyországunk, saját poklunk kacsint szembe velünk a lelkünk írta varázslatos úton.
Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymásnak pontosan azt tapasztalni, amire szükségünk van a felébredéshez. Megannyi szerepet játszunk el egymásnak, kellemest…kellemetlent…azért, hogy kiszabaduljunk a félelmeinkből, korlátainkból, illúzióinkból.
Mert a színfalak mögött csak Szeretet van.
Olyan Szeretet, mely tisztább és igazabb, mint amit feltételek és elvárások közé szoríthatnánk, olyan Szeretet, amelynek valóban az a célja, hogy fényt gyújtson bennünk és a végtelen szabadság dimenzióiba
emeljen bennünket.
Botos Orsolya
2016
Megerősítő áldás: Az utazás utáni depresszió sokak számára ismerős lehet.
Szoktam hallani, amikor szomorúan mondják az emberek, hogy milyen rossz, hogy vége, milyen rossz hazajönni.
Nyilván minden különleges kaland véget ér egyszer és lehet bennünk ragaszkodás iránta és vannak, akik hetekig nem találják a helyüket a megszokottban egy nyaralás után.
Megmondom őszintén, számomra jóideje ismeretlen az utazás utáni depresszió érzése.
Az első nagyon meghatározó volt, hiszen a camino után történt. Annyira átütő ereje volt, annyira nagyon más volt minden addiginál, hogy amikor hazaértem, 1 teljes napig sírtam, a plafont bámulva. Óriási volt a kontraszt az addigi életem és a zarándoklét között, így még hónapokig nem tértem magamhoz.
Aztán szép lassan elkezdtem olyanná alakítani az életemet, hogy az leginkább idomuljon saját magamhoz.
Amibe kellemesebb belesimulni. Persze hullámvölgyek mindig voltak és vannak, de ezeket is másképpen kezdtem kezelni. Sokkal nagyobb elfogadással, mint azelőtt. Mára olyan életem lett, amit anno el sem tudtam képzelni, vagyis inkább nem tettem oda a figyelmemet, hogy könnyedebb legyen. Hagytam, hogy csak történjenek a dolgok velem. Ma már jobban működtetem a saját dolgaimat és látom, hogy az életemért csak én vagyok felelős. Hogy megteszem-e, észreveszem-e, élek-e vele, megtanulom-e. Ez folyamatos odafigyelés és tanulás, de mindig látom a következő lépcsőfokot. Hála az utazásaimnak, az engem körülvevő embereknek, akik tanítanak, felhívják a figyelmemet a hiányosságaimra és lehetőség van a javításra, az onnantól másképp gondolkodásra, másképp cselekvésre.
Az életünket mi alakítjuk. Ha valahol, valamiben nem érezzük jól magunkat, jogunk van nem benne maradni. Kimondhatjuk a fájdalmunkat, elmondhatjuk a sérelmeinket és meghallgathatjuk mások véleményé iis rólunk, aztán dönthetünk. Persze úgy is dönthetünk, hogy csak csordogálunk a mindennapok megszokott patakján, míg végül folyóvá duzzad és elsodor minket. Csak akkor már késő lesz.
Bennem ezért nincs utazás utáni szorongás, amikor hazafelé tartok egy távoli vidékről. Mert rendben van az életem. Ami nincs, azt meg igyekszem rendbe tenni. Minden más meg csupán az elmém játéka, hogy megtévesszen. Kagyló és Hátizsák (forrás)